Két bizonyos dolgot tudok, amiből az egyik saját tapasztalat, a másik pedig olvasmányélmény, viszont annak a tapasztalatgörgeteknek, amelynek az első dolog is a része, köszönhetem, hogy a második dolgot annyira érzem, annyira tudom. És még meg is tudom fogalmazni úgy, hogy más is értse.

Ezt az üzenetet valójában másodszorra kényszerülök megírni, mert először ledobott a rendszer, és az írásom is elveszett.

A fogvatartottakról és szociális valóságról van szó.

A börtönbekerülés hasonlít a halálélményhez, ilyen módon a klinikai halál állapotában tapasztalt álmokhoz, a drogélményekhez mint a bad trip a bebörtönöztetés igen hasonlít. Az egészre a következő műkifejezést találta ki a pszichológia: poszt-traumatikus stressz szindróma, azaz PTSD. Az internet bőven nagyon sokat ír erről a dologról, ezért nem részletezek itt semmit feleslegesen.

Jelenleg fogvatartotti írásmintákat elemzek, korábban kezeltem egy fogvatartottat, akinek nagyon hasonló élménye volt, továbbá, az emberi kommunikációkból leszűrt információim alapján jutottam a fenti megállapításra. Még egy forrás: Nagy István: Kegyelmet kérek című könyve, amit a Marana Tha 2000 Alapítvány adott ki 1995-ben. A mű karizmatikus katolikus beállítottságú, nyílván, mert a kiadó is az, irodalmi szempontból néha ugyan suta, de akadnak a könyvben igazi gyöngyszemek is.

Szinte véteknek érzem, hogy ne nyilatkozzak a dologról.

A börtönbe kerüléskor az ember végiggondolja a tetteit, körülményeit, döntéseit, és leginkább a szerettein kezd gondolkodni, ami hasonlít az imára, hasonlít Szorokin Jég című könyvének arra a jelenetére, amikor a hősnőt egy fogdába zárják be, és hirtelen érzi a szívével, hogy hol vannak a rokonai, szerettei. (Vlagyimir Szorokin és Nagy István könyveit nem lehet irodalmi szempontból összehasonlítani, mégis mind a kettőt ajánlom.) A szeretteinken a következő sorrenben gondolunk végig:

1. anya

2. apa

3. testvérek

4. szerelmek

5. élettársak

6. jelenlegi szerelem

7. gyerekek

8. barátok

9. rokonok

10. (ez nagyon fontos) áldozatok

Nem mondom, hogy ez a sorrend archetipikus, mert a fogvatartott nők szinte minden esetben a gyermekeikre gondolnak, de az általam kezelt személy és Nagy István vallomása, továbbá a több mint száz írásminta egyértelműen erre utal.

Mi köze ennek a szociális valósághoz? Hiszen a PTSD pszichiátriai vagy pszichológiai kategória, nem szociálpszichológiai vagy szociológiai. Nos, az, hogy megmutatja, hogy az ember a társas interakciók sorozataként konstruálja a valóságot, és ennek következtében építi fel a szelfjét, azaz ennek megfelelően reprezentál.  Azaz ennek megfelelően alakítja ki azokat a szerepeket, ahogy érintkezik a többi emberrel.

Azért csodálatosan tanulságos a börtönök kutása, mert kiélezetten és lecsupaszítva mutatja meg, hogy a kognitív információ feldolgozó mechanizmusunk miképpen építi fel a személyiségünket. Mintha a börtönök azért jötek volna létre, hogy az ember szembesüljön önmagával, és a társadalom nagyobbik része szembesüljön a kisebbik részével, azaz ezekben a funkcióikban a börtön nagyon hasonlít a drogélményekhez és a klinikai halál állapotokhoz.