Legutóbb a börtönnel kapcsolatban a büntetés határán gondolokodtam el. Hol kezdődik a büntetés, és hol végződik? Ki szolgálja a büntetést, ki írja elő, hogy büntetni kell, meddig kell büntetni, mit kell büntetni? És a büntetett személy maga, mennyire tehet arról, ha esetleg visszaélnek az emberi méltóságával?
ad 1.
Nos, régebben a büntetés maga, a kiközösítés volt. Aki kényszerült elhagyni a hordát, az bizonyosan meghalt. Vajon miért nem él mostanában a száműzetés? Miért nem adjuk meg a bűnösnek kikiáltott személynek azt a lehetőséget, hogy elmeneküljön a szülőföldjéről?
Két dolog miatt nem. Egyrészt többen lettünk azóta, és nem lehet elmenekülni. Másrészt a kiközösítés még él, de nem olyan értelemben, mint korábban. Magyarán a bűncselekmény fogalma leolvadt a bűn fogalmáról, és a társadalom éles különbséget tesz a két fogalom között, sőt, a bűncselekmény köré intézményes szervezetrendszert is teremt. A nyilvánvaló bűnök köré épültek fel lassan a börtönök. Az erkölcsi megvetés azonban jóval kiélezettebbé vált. Az erkölcsi megvetés pedig olyan emberek felé irányul, akiket a társadalom alján elhelyezkedő, önmagukat vesztesnek ítélő, önmagukat becsapottnak vélő személyek nem tudnak megközelíteni. Ezek a személyek úgy érezhetik, hogy az erkölcsi elveiket leginkább a börtönben lévő - szervezetileg kiközösített - személyek sértették meg. A börtönben lévő emberek az előbb említett réteg számára könnyebben elérhetők.
Az említett, önmagukat becsapottnak vélő személyek, közül páran - nem is tudatosan - börtönőrökké válnak, és beteljeseítik azt a társadalmi akaratot, amit küldetésüknek vélnek, azaz magbüntetik a börtönben lévő személyt. Eszmeiségükben túlmennek a törvényes kereteken, és még tévednek is a valódi céljukat illetően. Az ő valódi céljuk ugyanis a felemelkedés, csakhogy ehhez nem rendelkeznek olyan eszközökkel, amit a saját erejükből használni tudnának.
A büntetés tehát nem áll meg a börtön falánál, nem áll meg a gumibotban, és nem áll meg az intézkedésekben, hanem a szabályok megsértésével túl megy a börtönben lévő személyek személyiségének határán, sőt a testük és a börtönközeg közti halvány határon is. A szabályok megsértése a lehető legfinomabb módon zajlik. Könnyen lehet azt mondani, hogy a szabályok nem sérültek meg, holott mindenki tudja, hogy a szabályok a velejükig megsérültek.
A becsapottak néha a határozottságnak tüntetik fel a megalázó bánásmódot, vagy jogos bosszúnak a szabályok áthágását. A jogos bosszúval az a gond, hogy azt a becsapott személy szűkebb környezete tartja jogosnak, a társadalom többsége nem; azoban a börtönben uralkodó hozzállás miatt egymáshoz csupa hasonló személy kerül börtönőri szerepbe.
ad 2.
Kérdés, hogy az állam által létrehozott szervezetek, intézmények, vagy a társadalmi jelenségek hatnak jobban, erélyesebben a bűncselekmények ellen. A becsapottak úgy gondolják, hogy a bűncslekményekre kiszabott szervezeti válasz nem elég, nekik a társadalom védelme érdekében kell fellépniük a bűncslekmény mögött megbúvó bűnös lélek ellen is.
Ezzel a szemlélettel az a baj, hogy a gyászos emlékű boszorkányégetések eszmeiségére hasonlít, amikor a társadalmi bölcsességet semmibe vették, és úgy vélekedtek, hogy egyház mindenható, minden erkölcsi kérdésben dönthet, és a döntésének minden eszközzel érvényt szerezhet. Nincsen olyan felettes eszme, ami a társadalmi egység felett áll, azaz egy merev nézeteken alapuló büntetési hajlam nem a társadalom fejlődését, hanem a társadalom romlását szolgálja. Ilyen szempontból - ez nagyon érdekes - a börtönökben a társadalom két olyan rétegének reprezentánsai csapnak össze, akik valójában nyomorognak. Egy térbe kerülnek, és ezáltal a sorsuk azonos. A sors pedig a döntések sora; ha már valami megtétetett, a következményekkel is számolni kell a múlt sötétjének függvényében. A becsapottak fejében nem Hermann Göring mondja, hogy "Gyilkoljatok, gyilkoljatok! Ne törődjetek a következményekkel, majd én vállalom helyettetek a felelősséget." - hanem a sors.
ad 3.
A büntetett személy pedig ott van, abban a térben, ahol a bosszúbüntetés zajlik. A tett a környezet és a személy együttes eredője és működése. A környezetben pedig ott van a büntetett személy is, aki szintén tetterős. Van bennem azonban egy olyan nézet is, hogy ezek a személyek nem önállóan cselekednek, képtelenek rá, és csak elkeseredésükben, sarokba szorítottságukból eredően harcolnak. Nincsen ugyanis a kezükben a döntés hatalma. Míg egy becsapott családból származó fiatalember képezheti magát, és nagyon nehezen, de kitörhet a környezetéből, addig a büntetett személy nem, mert továbbra is engelemeskedni kell annak a társadalmi elvárásnak, hogy ő egy elítélendő bűnös.
Két bizonyos dolgot tudok, amiből az egyik saját tapasztalat, a másik pedig olvasmányélmény, viszont annak a tapasztalatgörgeteknek, amelynek az első dolog is a része, köszönhetem, hogy a második dolgot annyira érzem, annyira tudom. És még meg is tudom fogalmazni úgy, hogy más is értse.